Néhány hete látogatóba jött hozzánk egy nigériai ismerősünk. Többször találkoztunk már, most mégis elcsodálkozott azon, hogy mi stabilan magyarul beszélünk itthon. Mint mondta, ő hiába próbál a saját nyelvén szólni a kamasz gyerekeihez, ők csak az angolt hajlandóak használni.

Erre én azt találtam mondani, hogy nálunk itthon "No English policy" van, ami egy kicsit félreérthető, mert ez olyan, mintha a gyerekek angolul akarnának beszélni, csak mi ezt következetesen nem engednénk. Pedig ilyesmiről szó sincs. Egyszerűen fel sem merül, hogy ne magyarul beszéljünk itthon.

Persze mi ebből a szempontból szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint a joruba anyanyelvűek, hiszen olyan közegben nőttünk fel, Magyarországon, ahol természetes volt, hogy a nyelvünket minden szituációban használhatjuk. (Nigériában az oktatás nyelve az angol.) A magyar a 21. század kihívásait is úgy tűnik, sikerrel ugorja meg, és szerencsésen elkerüli a digitális kihalást is, amit mondjuk az izlandi vagy a litván már nem annyira mondhat el magáról.

Valószínűleg ez is az oka, hogy elvétve találni olyan magyart külföldön, aki előre eldönti, hogy a gyerekét nem fogja az anyanyelvére megtanítani. A problémák inkább akkor jelentkeznek, amikor a gyerek közösségbe kerül - jó eséllyel akár már egyéves kora előtt -, és mivel a napjai nagy részét angol nyelvű környezetben tölti, nem igazán akar magyarul beszélni otthon. Sok család ezen a ponton nem erőlteti tovább a dolgot, egyre inkább enged a gyerek felől érkező nyomásnak, és szép lassan nyelvet vált mindenki.

Ez a folyamat kultúrától függetlenül bármelyik családdal bekövetkezhet. A házunkban lakik egy négygyerekes arab család, a szülők mindig arabul beszélnek a gyerekekhez, akik általában angolul felelnek nekik, egymás között pedig kizárólag az angolt használják. A család legidősebb lánya most olyan 12-13 éves, egy ideje észrevettem, hogy már fejkendőt hord, de csak akkor, ha a szüleivel van. Ha a barátnőivel csavarog, soha nincs a fején. Hacsak a szülei be nem szigorítanak ebből a lányból felnőve már brit nő lesz.

Nálunk nyilván más a helyzet, hiszen az én gyerekeim már abszolút megalapozott anyanyelvi tudással érkeztek Skóciába, náluk inkább az angol megtanulása ment döcögősen. Többen kérdezték is, miért nem beszélek hozzájuk angolul, akkor jobban menne nekik. Erre mindig azt feleltem, hogy nem szeretném, hogy az én angolomat tanulják meg. Erre rendszerint jön az értetlenkedés, hogy miért, hiszen jó az angolom.

Én már ezt sem mondanám egyértelműen, mert az angolom színvonala rettentően hullámzó. Ha jó passzban vagyok, akkor nagyon jó, de elég hogy kicsit fáradtabb legyek, és már alap dolgok nem jutnak eszembe. (Mai példa: nem jutott eszembe az again szó, pedig nem éppen bonyolult.) De azt hiszem, ha ennél sokkal jobban beszélnék, a gyerekeimet akkor is a magyarra tanítanám.

Egyszerűen azért, mert az anyanyelvemhez érzelmek fűznek. Érzem azokat az árnyalatnyi finomságokat, amiket az angolban soha nem fogok. Egy Miss Polly Had a Dolly vagy Twinkle Twinkle Little Star... számomra soha nem fogja azt jelenteni, amit a Tavaszi szél vizet áraszt vagy a Ha én rózsa volnék. Biztos vannak remek höcögtető mondókák angolul is, de úgysem tudnám olyan meggyőzően mondani, mint azt, hogy Megy a kocsi, fut a kocsi.

Persze tudom, hogy erős az ellenszél, így az itt felnőtt magyar gyerekek a valószínűleg a legnagyobb szülői odafigyelés ellenére sem fogják a saját gyerekeiket már megtanítani magyarul. Tegnap egy olyan oviban dolgoztam, ahol a gyerekek legalább egyharmada lengyel volt, és egymással is angolul beszéltek. Önmagában ez természetes folyamat, senkinek nem kell az ősei, számára nyilván haszontalan nyelvét megőrizni. Én sem tudok se lengyelül, se németül, pedig a déd- és ükszüleim között voltak lengyelek és osztrákok is. Magyarországra költöztek, a gyerekeik pedig már elhagyták, ez van.

Remélem, az enyémek megmaradnak kétnyelvűnek. A kivitelezésre van már tervünk, de kíváncsi vagyok, hogyan fog menni. Ha addig még élni fog a blog, majd beszámolok róla.