Ezt a blogot a Fidesz kétharmados győzelmének másnapján kezdtem írni. Akkor már hónapok óta eldöntöttük, hogy az előzetes terveknek megfelelően három év után visszaköltözünk a családdal Skóciából Magyarországra. A döntésben semmiféle keserűség nem volt: eleve erről volt szó, és bár gondolkoztunk azon, hogy esetleg ráhúzunk még egy-két évet, januárban kimondtuk, hogy mégsem, hanem az iskolaév végeztével megyünk haza.

A Fidesz kétharmados győzelme felett érzett csalódottság egy rövid időre megingatott bennünket az elhatározásunkban, de másnap már tudtuk, hogy ez sem tántoríthat el bennünket. Ha nem is örülünk neki, nem befolyásolja annyira az életünket, hogy minden más szempontot elnyomjon.

A blogot két okból kezdtem írni. Egyrészt az érzéseink, élményeink magamból való kiírása miatt - aminek, mint valaki rá is mutatott, van valamiféle terápiás hatása - másrészt pedig praktikus információk megosztása céljából, hátha valakinek később még jól jöhetnek. Az Indexnek azért küldtem el, hogy tudjanak róla - gondoltam, majd elolvassa pár száz ember, akiket esetleg érdekel.

Bevallom, meglepett, mennyi olvasóm lett. Egy átlagos írás ötezer emberhez eljut, de van olyan, amire közel húszezren kattintottak. Hogy a blogszférában ez sokat jelent-e, nem tudom, nem is érdekel, annál mindenképpen több, mint amennyire én számítottam, és amennyit kezelni tudok.

Sajnos az is kiderült, hogy az írásaimból nem mindenki azt szűri le, ami az én szándékom volt vele. Ugyanis nem panaszkodni szeretnék egyik posztban sem. Igen, leírom, hogy sok minden nem ment gördülékenyen, hogy viszonylag felkészületlenül jöttünk, hogy nem kaptuk meg azt a támogatást, ami meg lett számunkra ígérve. Ugyanakkor szándékaim szerint minden írásban ott a pozitív végkifejlet, hiszen a sok kezdeti nehézség ellenére igenis sikerült megtalálni a helyünket, sikerült barátokat szereznünk - erről majd írok később -, sikerült talpra állnunk - mindezt egyedül, minden külső segítség nélkül. Írhatnék persze arról, hogy itt mindig kék az ég, mindenki kedves, a kerítés pedig kolbászból van, de ez egyrészt nem igaz, másrészt pedig szerintem sokkal tanulságosabb azt közvetíteni, hogy igen, nehéz lesz, de meg lehet csinálni, és a sok nehézségből is kisülhet valami váratlanul jó.

Nem azért megyünk haza, mert úgymond "nem jött be". Amiért jöttünk, az valóban nem sikerült, de én például rátaláltam a hivatásomra, amire otthon 30 évig nem voltam képes, és néhány valóban értékes kapcsolattal lettünk gazdagabbak. Én személy szerint valószínűleg akármeddig el tudnék itt élni, ha kellene. Azért megyünk, mert arra is rá kellett jönnünk, hogy jó itt, de nekünk otthon akkor is jobb. Ennyi.

Viszont a kommentelés szabályain változtatnom kell. Nagyon rosszak a tapasztalataim sajnos ezzel kapcsolatban, nem gondoltam volna, hogy egymás sértegetése, lebarmozása és az én becsmérlésem terepe lesz ez a blog. Éppen ezért most minden, szerintem nem idevaló megjegyzést törlök, és bármilyen komment csak előzetes moderáció után jelenhet ezentúl meg. Kérdésekre, értelmes felvetésekre továbbra is szívesen válaszolok, nagyon örülnék, ha sok más bloghoz hasonlóan itt is kialakulna egy jó társaság, akikkel intelligensen meg lehet a dolgokat beszélni, de aki a másikat szeretné anyázni, vagy csak azért olvas, hogy a kákán is csomót keressen, arra kérem, ezentúl menjen máshová.

Köszönöm a megértést!