A következő történet nem rólunk szól. A skóciai élethez is csak annyiban kötődik, hogy itt esett meg, és fogalmam sincs, hogy ebben a formában Magyarországon vagy bárhol máshol a világban megtörténhetne-e. Arra sem vállalhatok garanciát, hogy pontosan így volt minden, ahogy most elmondom, mert csak az egyik fél verzióját ismerem. Viszont mindezzel együtt az egyik legösszetettebb és egyben legszomorúbb eset, amit az utóbbi időben hallottam.

Tarával néha együtt dolgozunk. Légiesen karcsú, szomorú szemű török nő. A férje amerikai származású egyetemi tanár, egy-két éves szerződésekkel dolgozott különböző európai egyetemeken, így a pár - majd az időközben megszülető kislányuk - ennyi időnként váltott lakhelyet és rendszerint országot is. Tara mindenhová ment a férjével, a legtöbb ország nyelvét egyáltalán nem beszélte, dolgozni nem tudott elmenni. Eléggé megviselte ez az időszak, de természetesnek tartotta, hogy meghozza ezt az áldozatot a párjáért.

A kislányuk ötéves korában költöztek Skóciába, ahol a férj végre állandó szerződést kapott. Angolul Tara is egészen jól beszél, a gyerek elkezdte az iskolát, így volt esélye, hogy elhelyezkedjen a szakmájában középiskolai tanárként. Elsietni nem akart semmit, előbb illeszkedjen be a gyerek, induljon be az élet, és majd utána néz állást, gondolta magában, amivel a férje maximálisan egyet értett.

Még nem éltek kint fél éve, amikor egy véletlenül(?) nyitva hagyott e-mailből megtudta, hogy a férje szeretőt tart. Kiborult, kiabált a férfival és dühében meg is pofozta. A férj erre kihívta rá a rendőrséget, akik bántalmazásért őrizetbe vették a nőt. Végül nem emeltek vádat ellene, de a gyerek felügyeleti jogát elvették tőle, és azóta is csak hetente egy délutánt és egy teljes napot tölthetnek együtt.

Azóta megkezdődött a válóper. Tara házastársi vízuma többé nem érvényes, 1200 fontért igényelhet újat, ez nagyjából egyhavi fizetése. A jelenleg 8 éves kislány vele szeretne élni, de a férje anyagi helyzete, kapcsolati hálója, érdekérvényesítő képessége magasan az övé felett van. Így fél attól, hogy soha többé nem nevelheti a gyerekét.

Ennyi a történet. A végét valószínűleg soha nem fogom megtudni - Tara nemrég állandó állást kapott, így nem fogunk helyettesítéseken összefutni, a száma meg nincs meg. És szurkolok neki, és közben nem hagy nyugodni néhány kérdés.

Ki egy kapcsolatban az áldozat és ki az agresszor? Biztos, hogy mindig az a fő vétkes, aki először üt? Miért bocsátunk meg egy pofont könnyebben egy nőnek mint egy férfinak? Ha a férj reagált volna ugyanígy, biztos nem szorítanánk most neki, hogy magához vehesse a gyerekét, inkább azt sajnálnánk, hogy nem ül börtönben.

Mennyi áldozat elvárható egy kapcsolatban a másik karrierje támogatása céljából? A férj céljai egyben a család céljai is? Vagy a férfinak kellett volna lemondani a ragyogóan felfelé ívelő szakmai pályafutásról, hogy ne kelljen a családnak sokat költözködni? Vagy ha a nő nem bírja, költözött volna vissza a saját országába a gyerekkel, szétszakítva ezzel a családot?

A helyzet a jog szempontjából világos: Tara megütötte a férjét, tehát erőszakos, nem alkalmas a gyereknevelésre. De biztos, hogy minden helyzetre létezik paragrafus?