Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmiről fogok írni. A celebek világa mindig is taszított, két napja olvastam először Kim Kardashianról a nevén túl bármit is. Nem tudom, ki szerepel a Barátok közt-ben, fogalmam sincs, miről híres Sarka Kata (híres egyáltalán valamiről azt leszámítva, hogy valami tévés személyiség felesége vagy legalábbis az volt, vagy nem is tudom?). Kamaszkoromban még nagyon mérsékelten nyomon követtem a popkultúrát, de húszévesen elveszítettem a fonalat, és azóta sem keresem.

Harry herceg esküvője sem érdekelt különösebben. Tudtam persze róla valamit, mert elég nehéz lett volna nem tudni. Ez jött szembe akárhová mentem, Harry és Meghan mosolygott rám hetekig minden újság címlapjáról, minden kirakatból, a Tesco tematikus kekszet és bevásárlószatyrot adott ki a tiszteletükre, szóval tiszta kabaré volt az egész.

Aznap vasalás közben bekapcsoltam a tévét és néztem pár percet a szertartást, de nem igazán nyűgözött le, untam, el is zártam hamar. Másnap a férjem felvetette, hogy nézzük meg a neten, végül is miért ne, a gyerekek már aludtak, esti programnak jó. Megnéztük. És elvesztünk.

Az, hogy én teljesen odavoltam, és folyamatosan mást sem tudtam, mondani, mint hogy "Nézd már, milyen édesek!", az egy dolog. De hogy az ilyesmire legjobb tudomásom szerint abszolút nem fogékony párom is teljesen elolvadt, már igazán magyarázatot követel.

Nehezen megfogalmazható, de azt hiszem, ami a leginkább lenyűgözött benne, az volt, ahogy a meseszerűség keveredett a teljesen hétköznapi momentumokkal. Egyrészről olyan, mint egy Disney-rajzfilm vérbeli herceggel és átlagos lányból lett hercegnővel, hosszú uszállyal. Másrészt meg a herceg elpirul, a menyasszony meg elröhögi magát az "igen" előtt. A jövendő király - György herceg - egy másik kisfiú kezét fogva lépked a sorok között, az egyik fátyolvivő gyerek pedig elragadtatottan kiált valamit, és hiányzik az egyik felső tejfoga. Az amerikai prédikátor Európában formabontónak számító előadásán szakadtunk a röhögéstől - na nem az elhangzottak miatt, hanem ahogy a karót nyelt rokonság arcára kiült a hitetlenkedés és a döbbenet, miközben Meghan és az anyja mosolyogva hallgatták és a megfelelő helyeket egyetértően bólogattak, ők látszólag abszolút hozzá voltak szokva ehhez a stílushoz. Én is sok ilyet hallottam már, nekem is az a furcsa, hogy valakinek ez új.

Valószínű ha a királyi család hivatalban akar maradni II. Erzsébet halála után is, akkor ezt a lazább vonalat kell erősíteniük, mert ez teszi őket szerethetővé. Belenéztem Károly és Diana 1981-es esküvői felvételébe is, és hát nagyon nem tetszett. A királynő ott az egész szertartás alatt pont olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott,  komolyan nem tudom, fájt-e a feje vagy valami ilyesmi. (Erről egyébként Adrien Mole is megemlékezett annak idején). Károlyt nézve meg, ahogy hajlongtak előtte a népek a templomban, ő meg kegyesen bólintgatott nekik, elöntött a szekunder szégyen. Utána olvastam, hogy Diana az eljegyzésükig sir-nek szólította. Nem vagyok képben a 80-as évek brit társadalmi normáival, de van egy olyan érzésem, hogy ez a hozzáállás már akkor is anakronisztikus - vagy mondjuk ki: ciki - lehetett.

A bennfentesek szerint Harry és Vilmos se Meghannal se mással nem szólíttatják magukat sir-nek - vannak persze olyan hivatalos helyzetek, ahol a címek használata elkerülhetetlen, de a magánéletben igyekeznek normálisak maradni. Jelképes dolog, de azért elég sokat elmond a hozzáállás változásáról.

Amikor Diana meghalt, kiskamasz voltam, éppen kezdtem a hetedik osztályt. Akkor a csapból is ez folyt, elég mély benyomást is tett rám, pedig a történet elejét nem is ismertem. Nyilván a végkifejlet tudatában is volt kellemetlen az esküvőjét nézni Károllyal. Akkor az volt a tündérmese, ami hamar horrorba fordult és tragikus véget ért. Most talán már több őszinteség, több természetesség és elviselhetőbb élet jár együtt ezzel az egésszel, így Meghannak reméljük nem kell átélnie azt, amit az anyósának annak idején.

Én mindenesetre így ismeretlenül is szívből drukkolok nekik. Olyan jó hinni, hogy mai köntösbe bújva is tovább élhetnek még a tündérmesék.