Hazaköltözünk

19 ok, amiért hazaköltözik valaki

2018. április 21. - Költözünk

passport-2733068_1920.jpg

A hazaköltözők pontos számáról nincsenek adatok. Nyilván azért, mert a kiköltőzőkéről sem, főleg - mivel egy korábbi posztomban utaltam rá - az sem minden esetben egyértelmű, kivándorlónak lehet-e tekinteni valakit.

Azonban ha máshonnan nem, az ismeretségi körömben körülnézve azt látom, hogy a kiköltözők egy jelentős része előbb-utóbb hazamegy. Vagy azért, mert eleve így tervezte, vagy azért, mert nem jöttek be a számításai, vagy azért, mert éppen úgy hozta élet. A következőkben valós példák alapján, a teljesség igénye nélkül álljon egy lista azokról a helyzetekről, amelyek következtében egy ember úgy dönthet, hogy hosszabb-rövidebb külföldi lét után újra Magyarországon fog élni.

1. Egyetemre jött ki, lediplomázott.

2. Határozott idejű szerződése volt egy cégnél, ami lejárt.

3. Határozott idejű kiküldetésben volt kint.

4. Kijövetele után nem sikerül gyorsan állást találnia, és elfogy a pénze vagy feladja.

5. Nem sikerül a képességeinek megfelelő munkát találnia.

6. Nem sikerül legyőznie a kultúrsokkot, nem tudja megszokni kint (Ez átlagosan fél év alatt szokott bekövetkezni, aki addig kibírta, rendszerint ezért már nem megy haza.)

7. Nem tudja megtanulni a nyelvet.

8. Otthon várja a párja, aki nem tud/akar kiköltözni.

9. Az előző pont minősített esete: a szülőpár egyik tagja dolgozik külföldön, a család nem tudja/akarja követni, inkább ő is hazaköltözik.

10. Elveszíti a munkahelyét.

11. Szakít/elválik.

12. Gyereke születik, és

     a) szeretné a nagyszülők, a tág család közelében felnevelni

     b) magyarként szeretné felnevelni

     c) jobbnak tartja a magyar oktatást.

13. Lejár a vízuma/munkavállalási engedélye.

14. Nem jönnek be a kinti tervei, eladósodik.

15. A konkrét célt, amiért kiment (pl. x összeg összegyűjtése lakásvásárlásra) elérte.

16. Vonzó állásajánlatot kap Magyarországon.

17. Hiányzik a családja, a barátai.

18. Bár elvan kint, és nincs konkrét problémája, honvágya van.

19. Évtizedekkel ezelőtt hagyta el Magyarországot, öreg napjait a gyerekkori környezetben szeretné eltölteni.

Ezen okok nagy részében az a közös, hogy ha akarná, megoldhatná őket az illető hazaköltözés nélkül is. De nem akarja. Úgy gondolja, eljött az idő az otthoni folytatáshoz.

 

 

 

Nyelvkérdés, avagy így (ne) veszítsd el az anyanyelvedet külföldön

nyelv1.jpg

Néhány hete látogatóba jött hozzánk egy nigériai ismerősünk. Többször találkoztunk már, most mégis elcsodálkozott azon, hogy mi stabilan magyarul beszélünk itthon. Mint mondta, ő hiába próbál a saját nyelvén szólni a kamasz gyerekeihez, ők csak az angolt hajlandóak használni.

Erre én azt találtam mondani, hogy nálunk itthon "No English policy" van, ami egy kicsit félreérthető, mert ez olyan, mintha a gyerekek angolul akarnának beszélni, csak mi ezt következetesen nem engednénk. Pedig ilyesmiről szó sincs. Egyszerűen fel sem merül, hogy ne magyarul beszéljünk itthon.

Persze mi ebből a szempontból szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint a joruba anyanyelvűek, hiszen olyan közegben nőttünk fel, Magyarországon, ahol természetes volt, hogy a nyelvünket minden szituációban használhatjuk. (Nigériában az oktatás nyelve az angol.) A magyar a 21. század kihívásait is úgy tűnik, sikerrel ugorja meg, és szerencsésen elkerüli a digitális kihalást is, amit mondjuk az izlandi vagy a litván már nem annyira mondhat el magáról.

Valószínűleg ez is az oka, hogy elvétve találni olyan magyart külföldön, aki előre eldönti, hogy a gyerekét nem fogja az anyanyelvére megtanítani. A problémák inkább akkor jelentkeznek, amikor a gyerek közösségbe kerül - jó eséllyel akár már egyéves kora előtt -, és mivel a napjai nagy részét angol nyelvű környezetben tölti, nem igazán akar magyarul beszélni otthon. Sok család ezen a ponton nem erőlteti tovább a dolgot, egyre inkább enged a gyerek felől érkező nyomásnak, és szép lassan nyelvet vált mindenki.

Ez a folyamat kultúrától függetlenül bármelyik családdal bekövetkezhet. A házunkban lakik egy négygyerekes arab család, a szülők mindig arabul beszélnek a gyerekekhez, akik általában angolul felelnek nekik, egymás között pedig kizárólag az angolt használják. A család legidősebb lánya most olyan 12-13 éves, egy ideje észrevettem, hogy már fejkendőt hord, de csak akkor, ha a szüleivel van. Ha a barátnőivel csavarog, soha nincs a fején. Hacsak a szülei be nem szigorítanak ebből a lányból felnőve már brit nő lesz.

Nálunk nyilván más a helyzet, hiszen az én gyerekeim már abszolút megalapozott anyanyelvi tudással érkeztek Skóciába, náluk inkább az angol megtanulása ment döcögősen. Többen kérdezték is, miért nem beszélek hozzájuk angolul, akkor jobban menne nekik. Erre mindig azt feleltem, hogy nem szeretném, hogy az én angolomat tanulják meg. Erre rendszerint jön az értetlenkedés, hogy miért, hiszen jó az angolom.

Én már ezt sem mondanám egyértelműen, mert az angolom színvonala rettentően hullámzó. Ha jó passzban vagyok, akkor nagyon jó, de elég hogy kicsit fáradtabb legyek, és már alap dolgok nem jutnak eszembe. (Mai példa: nem jutott eszembe az again szó, pedig nem éppen bonyolult.) De azt hiszem, ha ennél sokkal jobban beszélnék, a gyerekeimet akkor is a magyarra tanítanám.

Egyszerűen azért, mert az anyanyelvemhez érzelmek fűznek. Érzem azokat az árnyalatnyi finomságokat, amiket az angolban soha nem fogok. Egy Miss Polly Had a Dolly vagy Twinkle Twinkle Little Star... számomra soha nem fogja azt jelenteni, amit a Tavaszi szél vizet áraszt vagy a Ha én rózsa volnék. Biztos vannak remek höcögtető mondókák angolul is, de úgysem tudnám olyan meggyőzően mondani, mint azt, hogy Megy a kocsi, fut a kocsi.

Persze tudom, hogy erős az ellenszél, így az itt felnőtt magyar gyerekek a valószínűleg a legnagyobb szülői odafigyelés ellenére sem fogják a saját gyerekeiket már megtanítani magyarul. Tegnap egy olyan oviban dolgoztam, ahol a gyerekek legalább egyharmada lengyel volt, és egymással is angolul beszéltek. Önmagában ez természetes folyamat, senkinek nem kell az ősei, számára nyilván haszontalan nyelvét megőrizni. Én sem tudok se lengyelül, se németül, pedig a déd- és ükszüleim között voltak lengyelek és osztrákok is. Magyarországra költöztek, a gyerekeik pedig már elhagyták, ez van.

Remélem, az enyémek megmaradnak kétnyelvűnek. A kivitelezésre van már tervünk, de kíváncsi vagyok, hogyan fog menni. Ha addig még élni fog a blog, majd beszámolok róla.

Kik vagyunk, honnan jöttünk

ut.jpg

A kivándorlás ma már rég nem olyan egyértelmű, életre szóló, és jó eséllyel visszafordíthatatlan döntés, mint néhány évtizeddel ezelőttig volt. Egyáltalán, ki a kivándorló? Annak lehet-e nevezni azt, aki Sopronban lakik, és Ausztriában dolgozik? Vagy aki havi két hetet tölt külföldön és két hetet Magyarországon, miközben a családja kint van? És aki ugyanígy él, csak épp a családja otthon? Kivándorló-e egy egyetemista vagy egy németországi prostituált?

Nekünk soha nem volt célunk elhagyni Magyarországot. Egyszerűen mindenünk megvolt, amit a mi helyzetünkben lévő fiatal család várhat. Lakás hitelre, tizenéves Suzuki. Fiatal és aktív nagyszülők, sok barát. A férjem mérnökként dolgozott egy kis cégnél, elfogadható fizetésért, feladat ugyan nem volt, de folyamatosan ígérték, hogy lesz ez jobb is. Nekem sajnos 30 évesen még ötletem sem volt, mihez akarok kezdeni az életemmel, annyi biztos volt, hogy a tanult szakmámban (magyartanár) nem szeretnék dolgozni, így jobb híján egy multicég telefonos ügyfélszolgálatán helyezkedtem el. Kicsit ugyan megriasztott a lehetőség, hogy húsz év múlva is ezt fogom csinálni, de az adott pillanatban a bölcsi-ovi logisztika meg egyéb mindennapi problémák annyira lefoglaltak, hogy ez volt az utolsó, amiről komolyabban gondolkoztam.

Aztán a férjem főnöke bejelentette, hogy megtalálta számára a tökéletes feladatot: Glasgow egyik (kevésbé nívós) egyetemén végezzen el egy ipari phd-t, amit majd vagy otthon hasznosít, vagy odakint, úgyis Skóciában szeretne terjeszkedni a cég. És innentől figyeljen mindenki, aki ki szeretne költözni, mert a mi történetünk ékes példája annak, hogyan ne csináld.

A probléma ugyanis az volt, hogy úgy számoltuk fel az életünket, és ugrottunk fejest az ismeretlenbe, hogy nem tájékozódtunk. Elhittük, hogy a doktori ösztöndíjból megél egy négytagú család, ha mégsem, akkor majd a cég kipótolja (aha...), de a gyerekek úgyis oviban meg iskolában lesznek, úgyhogy rövid időn belül én is elmegyek dolgozni. Arról nem volt szó - és ez egyedül a mi hibánk, hogy nem néztünk utána -, hogy az állami óvoda itt napi 3 óra, a magán pedig elvisz egy egész fizetést. Meg lehet persze igényelni rá mindenféle támogatást, de ezt a rendszert új érkezőként nagyon nehéz átlátni, és bizonyos kezdőtőke ehhez is kell, mert a támogatás utólag jön.

Dolgozni persze kellett, mert az ösztöndíj legfeljebb éhen halni volt elég, ezért elmentem hajnali takarítónak. Reggel hatkor kezdtem, tartott kilencig, hazamentem, megfőztem, és mentem fél 12-re a gyerekért. Ez biztos nagyon jópofa húszévesen, de tíz évvel idősebben, diplomával, úgy, hogy nem az éhhalál elől menekültünk külföldre borzasztóan lehangoló volt. A nyelvtudásom sem fejlődött közben persze semmit, ez nem az a műfaj.

Közben egyébként a céggel is mindenféle probléma történt, amit itt nem szeretnék részletezni, lényeg, hogy a phd elé is komoly akadályok gördültek, szinte biztos, hogy nem lehet befejezni.

Közben azonban történt egy nagyszerű dolog: miután végre a kicsi is elkezdte a sulit, (és emellett az apjuk egyre kevésbé lelkesen járt az egyetemre, mivel kimondatott, hogy ebből nem lesz semmi, ergo eléggé ráér), elmentem gyerekgondozónak. A tanári végzettségem technikailag megfelelő, bár nem annyira szeretik, így helyettesítő óvónő lehetek csak, de nem bánom. Megtaláltam a hivatásom. Tudom, hogy finoman szólva otthon sem jól fizetett munka (itt is minimálbéres, még ha ez kicsit mást is jelent), de örömet okoz. Már nézegettem otthon állásokat, találtam is olyat, amit mintha rám írtak volna ki, persze nem remélem, hogy megvárnak nyárig, de hátha.

Így aztán arra sem tudok egyértelmű válaszolni, bejött-e nekünk kint. A válasz elsőre az, hogy nem. Amiért jöttünk, nem sikerült. De történt más. Nyitottabbak lettünk a világra, elhagytunk egy csomó koloncot az életünkről. Mivel csak egymásra számíthatunk, sokkal hatékonyabban működünk családként. A gyerekek folyékonyan beszélnek angolul (vagyis az itteni tájszólással, ami legfeljebb erős jóindulattal angol, de szinte mindegy.)

Tisztába jöttünk magunkkal.

Boldog vagyok, hogy itt voltunk.

 

Dolgok, amik hiányozni fognak Skóciából - és amik nem

people-3217855_1920.jpgEddig azt hittem, a gyerekek örülnek, hogy megyünk. Olyan lelkesek voltak. Ma este viszont sírtak.

Megértem. A kicsi hatéves, élete felét itt töltötte. A nagy is az egyharmadát (nagyjából).

Nekünk, felnőtteknek sem egyszerű a helyzet. Íme egy gyors lista arról, ami biztos, hogy nagyon fog hiányozni, és utána arról, ami biztos, hogy nem.

1. Hosszú nyári nappalok.

Már most, áprilisban is este 9-ig világos van, nyáron viszont 11-ig nem megy le a nap. Imádjuk. Este tízkor még kint fociznak az utcán, alig lehet őket bekönyörögni. Fél 11-kor fektetünk, az ablakon betűz a nap. Az a néhány hónap a boldog időtlenség jegyében zajlik, utánozhatatlan.

2. Multikulti

2015 szeptemberében jöttünk ki, pont, amikor Magyarországon eszkalálódott a migránshelyzet, és szégyenkezve kell bevallanom, hogy a végére kicsit mi is benyaltuk a propagandát. Kint viszont nagyon élvezzük, hogy mindenféle színű, vallású, nyelvű emberrel élünk együtt. A legjobb barátnőm tavaly egy konzervatívan vallásos muszlim nő volt, sajnos ők már hazaköltöztek a saját országukba, de egy életre meghatározó élmény a vele töltött idő. A legjobban amúgy a lengyelekkel jövök ki, nyilván sok a közös bennünk. (Erről majd tervezek írni később hosszabban, szerintem érdekes.)

3. Primark

Jó, tudom, undorító fast fashion, de a mi anyagi helyzetünkben nagyon is számít, hogy még átszámítva is a magyarországi töredékéért jutok ruhához. Bécsbe azért nem fogunk ezért kijárni, a Primark maradjon meg skóciai emléknek.

4. Tengerpart

A brit tengerpartnak van valamilyen egészen különleges bája - valószínűleg azért, mert soha nem válhatott olyan turisztikai célponttá, mint a mediterrán társai. Abban az évi egy hétben, amikor süt a nap, Ayrbe járunk, nagyon szeretjük, de még igyekszünk megnézni más partokat is.

5. Iskola

Erről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A brit iskolarendszer ugyan borzasztóan igazságtalan, mert csak a drága magániskolák nyújtanak normális képzést, aki azt nem tudja megfizetni, az kallódik az egységesen alacsony színvonalú állami sulikban, ennek ellenére az általános iskola (primary) első néhány éve maga a paradicsom. Minimális lecke, semmi osztályzás, együttműködő tanítók. A fiam első osztály végén kiakadt a nyári szünet hírére, hogy "jaj ne, akkor mit fogok tanulni?"

Ami örömmel hagyunk magunk mögött:

1. Szemét

El nem hinnétek, hogy mekkora itt a mocsok. Glasgow nagyjából 25 évvel van lemaradva Budapest mögött ezen a téren, konkrétan mintha nem ismernék a kukát. Simán eldobálják a szemetet egy méterre a kukától, a buszon, zárt térben, bárhol. A szelektív kukák dísznek vannak, mindegyikbe válogatás nélkül öntik, ami eszükbe jut.

2. Időjárás

Képzeld el az életedet nyár nélkül. Nem úgy, hogy kicsit hűvösebb van és kicsit sokat esik az eső, hanem hogy az év 365 napján kabátot hordasz és fűtesz. No nyár. Se tavasz. Soha, És ne legyek depressziós.

3. Helyi magyarok

Nem szívesen írom ezt a listára, de a helyi magyarokról úgy en block nagyon rossz tapasztalatokat gyűjtöttünk. Nyilván nem mindenkiről, a szomszédban például lakott egy nagyon szimpatikus srác, nagy tömegben mégis széthúzóak, irigykedők vagy épp egymást lenézők. Érdekes amúgy a dolog lélektana, mert sokakban van meg az igény egy összetartó magyar közösségre, rendszeresen vannak is ilyen irányú próbálkozások, mégis kudarca vannak ítélve. A magyar iskola két évet ért meg, a baba-mama klub megszűnt, mert összevesztek a résztvevők, a különböző találkozók is kifulladnak két-három alkalom után. Ez végtelenül szomorú.

 

És mi mégis megyünk...

Tegnap - legalábbis olyan este tízig - csodálatos volt magyarnak lenni.

70 km-t utaztunk, hogy szavazni tudjunk, de ez semmi azokhoz képest, akik több ezer km-t tettek meg, hogy legalább egy kis esélyt adjanak egy élhetőbb Magyarországnak. A konzulátus körül csupa magyar, a város - és egyben tudtommal egész Skócia - egyetlen magyar étterme nem bírta a rohamot, több mint két órát vártunk az ebédünkre. (Ami legjobb indulattal is átlagos minőségű volt, de ez egy másik történet.) Mosolyogtunk egymásra, ismeretlenül is egymásra köszöntünk. Szerintem az ott lévők túlnyomó többsége azért ment el, mert változást remélt.

Itteni idő szerint este tízre kiderült, hiába volt. Nem csak újraválasztották őket, hanem a kétharmaddal (ami amúgy csak 48 százalék, tehát a többség ellenük szavazott!) gyakorlatilag teljhatalmuk lett.

Ma reggel üveges tekintettel ültem a metrón, még az ingyenes Metro újságból is Viktor vigyorgott rám önelégülten. Néztem az arcokat, van-e itt rajtam kívül magyar? Van-e valaki, akinek egy érdektelen rövidhírnél többet jelent, ami tegnap történt? Nem volt senki. A munkahelyemen aztán megkérdezték, Lengyelországban szereztem-e a képesítésemet, mondtam, magyar vagyok, nem lengyel. "Aha" - mondta a nő, és nem jelentett neki az egész semmit.

Ma minden eddiginél többen fogadkoznak, hogy elmennek az országból végleg. A többségnek valószínűleg csak a szája nagy, de biztos, hogy sokan nekivágnak.

Mi viszont hazamegyünk.

Hazamegyünk, mert itt rossz nekünk. Hazamegyünk, mert a gyerekeimnek szükségük van a nagyszüleikre és az unokatestvéreikre. Hazamegyünk, mert abban az országban szeretnénk élni, ahol a napnak ereje van, a gyümölcsnek íze, és ahol minden jelenségre van négy-öt szó, amit használhatok. Ahol nem vágják le azonnal, hogy kívülálló vagyok, amint kinyitom a számat.

Hazamegyünk, mert az elmúlt három év megmutatta, hogy képtelenek vagyunk máshol élni. És ezen - reményeink szerint - nem változtathat semmilyen kétharmad.

Ez a blog erről szól majd. Az előzményekről és a folyamatról. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű.

Mert már nem vagyunk ugyanazok, akik három éve eljöttünk.