Hazaköltözünk

Kik vagyunk, honnan jöttünk

2018. április 17. - Költözünk

ut.jpg

A kivándorlás ma már rég nem olyan egyértelmű, életre szóló, és jó eséllyel visszafordíthatatlan döntés, mint néhány évtizeddel ezelőttig volt. Egyáltalán, ki a kivándorló? Annak lehet-e nevezni azt, aki Sopronban lakik, és Ausztriában dolgozik? Vagy aki havi két hetet tölt külföldön és két hetet Magyarországon, miközben a családja kint van? És aki ugyanígy él, csak épp a családja otthon? Kivándorló-e egy egyetemista vagy egy németországi prostituált?

Nekünk soha nem volt célunk elhagyni Magyarországot. Egyszerűen mindenünk megvolt, amit a mi helyzetünkben lévő fiatal család várhat. Lakás hitelre, tizenéves Suzuki. Fiatal és aktív nagyszülők, sok barát. A férjem mérnökként dolgozott egy kis cégnél, elfogadható fizetésért, feladat ugyan nem volt, de folyamatosan ígérték, hogy lesz ez jobb is. Nekem sajnos 30 évesen még ötletem sem volt, mihez akarok kezdeni az életemmel, annyi biztos volt, hogy a tanult szakmámban (magyartanár) nem szeretnék dolgozni, így jobb híján egy multicég telefonos ügyfélszolgálatán helyezkedtem el. Kicsit ugyan megriasztott a lehetőség, hogy húsz év múlva is ezt fogom csinálni, de az adott pillanatban a bölcsi-ovi logisztika meg egyéb mindennapi problémák annyira lefoglaltak, hogy ez volt az utolsó, amiről komolyabban gondolkoztam.

Aztán a férjem főnöke bejelentette, hogy megtalálta számára a tökéletes feladatot: Glasgow egyik (kevésbé nívós) egyetemén végezzen el egy ipari phd-t, amit majd vagy otthon hasznosít, vagy odakint, úgyis Skóciában szeretne terjeszkedni a cég. És innentől figyeljen mindenki, aki ki szeretne költözni, mert a mi történetünk ékes példája annak, hogyan ne csináld.

A probléma ugyanis az volt, hogy úgy számoltuk fel az életünket, és ugrottunk fejest az ismeretlenbe, hogy nem tájékozódtunk. Elhittük, hogy a doktori ösztöndíjból megél egy négytagú család, ha mégsem, akkor majd a cég kipótolja (aha...), de a gyerekek úgyis oviban meg iskolában lesznek, úgyhogy rövid időn belül én is elmegyek dolgozni. Arról nem volt szó - és ez egyedül a mi hibánk, hogy nem néztünk utána -, hogy az állami óvoda itt napi 3 óra, a magán pedig elvisz egy egész fizetést. Meg lehet persze igényelni rá mindenféle támogatást, de ezt a rendszert új érkezőként nagyon nehéz átlátni, és bizonyos kezdőtőke ehhez is kell, mert a támogatás utólag jön.

Dolgozni persze kellett, mert az ösztöndíj legfeljebb éhen halni volt elég, ezért elmentem hajnali takarítónak. Reggel hatkor kezdtem, tartott kilencig, hazamentem, megfőztem, és mentem fél 12-re a gyerekért. Ez biztos nagyon jópofa húszévesen, de tíz évvel idősebben, diplomával, úgy, hogy nem az éhhalál elől menekültünk külföldre borzasztóan lehangoló volt. A nyelvtudásom sem fejlődött közben persze semmit, ez nem az a műfaj.

Közben egyébként a céggel is mindenféle probléma történt, amit itt nem szeretnék részletezni, lényeg, hogy a phd elé is komoly akadályok gördültek, szinte biztos, hogy nem lehet befejezni.

Közben azonban történt egy nagyszerű dolog: miután végre a kicsi is elkezdte a sulit, (és emellett az apjuk egyre kevésbé lelkesen járt az egyetemre, mivel kimondatott, hogy ebből nem lesz semmi, ergo eléggé ráér), elmentem gyerekgondozónak. A tanári végzettségem technikailag megfelelő, bár nem annyira szeretik, így helyettesítő óvónő lehetek csak, de nem bánom. Megtaláltam a hivatásom. Tudom, hogy finoman szólva otthon sem jól fizetett munka (itt is minimálbéres, még ha ez kicsit mást is jelent), de örömet okoz. Már nézegettem otthon állásokat, találtam is olyat, amit mintha rám írtak volna ki, persze nem remélem, hogy megvárnak nyárig, de hátha.

Így aztán arra sem tudok egyértelmű válaszolni, bejött-e nekünk kint. A válasz elsőre az, hogy nem. Amiért jöttünk, nem sikerült. De történt más. Nyitottabbak lettünk a világra, elhagytunk egy csomó koloncot az életünkről. Mivel csak egymásra számíthatunk, sokkal hatékonyabban működünk családként. A gyerekek folyékonyan beszélnek angolul (vagyis az itteni tájszólással, ami legfeljebb erős jóindulattal angol, de szinte mindegy.)

Tisztába jöttünk magunkkal.

Boldog vagyok, hogy itt voltunk.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://koltozunkhaza.blog.hu/api/trackback/id/tr6713840288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

akosmikos 2018.04.17. 04:44:46

Nagyon szeretem olvasni a történeteteket, hoha a küzdelmességet sajnálom is. Viszont nagyon szurkolok Nektek...és, ha hiszed, ha nem még ez a blog is sokat segít majd rajtatok. :)

Üdvözlettel:

Ákos

Költözünk 2018.04.17. 08:12:14

@akosmikos: Köszönöm! Ennyi küzdelem szerintem még bőven belefér. :)