Hazaköltözünk

A tápláléklánc aljáról indulni külföldön

2018. május 18. - Költözünk

clothes_shopping.jpg

Tegnap szimbolikus cselekedetet hajtottam végre: bementem a ruhaboltba, amit korábban 9 hónapig takarítottam, és vettem magamnak egy pólót.

Nagyjából fél éve próbálkoztam már hasonlóval, akkor végső elkeseredésemben mentem be, mert sehol nem találtam olyan farmert, ami tetszett volna, de néhány lépés után kimenekültem. Most már elég távoli az élmény - másfél éve hagytam ott -, így nyugodtan tudtam bemenni, válogatni. Magamban megállapítottam, milyen tiszták a tükrök - nem tudom, az én időmben reggelre mindig tele voltak tenyérnyomokkal -, és milyen ízlésesre sikerült kialakítani a próbafülkéket. Amikor pedig a pénztáros lány beszélgetést kezdeményezett velem az időjárásról, már tudtam, hogy végleg magam mögött hagyhatom ezt az időszakot.

Amikor kijöttünk Glasgow-ba, négy hónapig nem dolgoztam, mert a kislányom eleinte nem kapott helyet az óvodában. Miután végre felvették, meglepően hamar, két héten belül meg is kaptam ezt a csodálatos lehetőséget: reggel hattól fél kilencig takarítani egy viszonylag nagyméretű ruházati üzletet.

cleaner2.jpg

Hárman voltunk takarítók. Rajtam kívül ott volt még Liz, egy középkorú skót nő, és Malgorzata, aki Margaretnek vagy Margónak hívatta magát, és egy árva szót sem tudott angolul. Ja de. Ha valaki hozzá szólt, azt mondta "Margaret no English." Liz viszont nagyon beszédes volt, ha összekerültünk a szertárban, folyamatosan tolta, nekem eleinte minden energiámat felemésztette, hogy dekódolni tudjam a mondandóját, de ahogy telt az idő, egyre jobban belejöttem, és a végére már egész jókat tudtunk beszélgetni.

Nem csak mi voltunk azonban ott műszakkezdésre: velünk együtt kezdett vagy tíz eladógyerek is. Fiatal, ám annál nagyobb arcú fiúk és lányok, akik pontosan tudták, hogy hol az ő helyük, és ezzel szemben hol az enyém a világ rendjében. Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem bántottak. Levegőnek néztek. Ha egyszerre értünk az ajtóhoz, egy fiú sem engedett előre (azt is hittem sokáig, hogy ez itt nem szokás, míg ki nem derült, hogy de, csak a takarítónőnek nem jár.) Ha toltam a nagy takarítógépet, simán rám vágták a lengőajtót. Ha nagy ritkán volt valami mondandójuk, soha nem velem közölték, hanem megüzenték Lizzel.

A legmegalázóbb az volt, amikor kitalálták, hogy ezentúl a takarítónők táskáját át kell nézni műszak végén. Mert biztos lopunk, vagy nem is tudom. A többség egyébként ezt ugyanolyan kellemetlennek érezte, mint én, távolról vetettek egy pillantást a táskára és ennyi, de volt olyan csoportvezető lány, aki láthatóan élvezetét lelte a cuccaim között való turkálásban, és közben kiült az öröm az arcára: lám, ha egy rövid időre is, de hatalma van valaki felett.

Visszatérve az ignorálásra: minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy ez nem a munkakörömnek, hanem a nemzetiségemnek szólt. Lizzel simán eljópofiztak, más helyeken is azt látom, hogy az öltönyös dolgozónak sem derogál pár kedves szót váltani a takarítónővel. Ez azonban 2016-ban történt, a Brexit-szavazás évében. A skótok 62 százaléka ugyan a maradás mellett voksolt, de ez azért nem elsöprő győzelem, bőven érezhető némi idegenellenesség - még ha nem is olyan mértékben, mint Angliáról mesélik. És ismétlem, nem bántott senki. Nem vettek rólam tudomást.

Sok mindenre megtanított ez a 9 hónap. Értelmiségi családban nőttem fel, természetes volt, hogy tanulok, hogy viszonylag jó munkám lesz. A szüleim pénzzel nem igazán tudtak támogatni, de a kapcsolataikat mindig bevetették az érdekemben. Most rá kellett jönnöm, hogy milyen, amikor senkire nem számíthatok, csak magamra. Milyen legalulról kezdeni, halmozottan hátrányos helyzetből. Hogy milyen azoknak a millióknak akár otthon, akár itt, akik szintén semmiféle hátszélre nem támaszkodhatnak, akik ránézésre is kívülállók, akik már a nevük vagy a kiejtésük alapján is hátrányból indulnak. (Gondold el Lakatos Márió helyzetét, ahogy a jellegzetes beszédmódjával állást keres. Na ugye.)

Szerencsére fel voltam vértezve otthonról annyi önbizalommal, motivációval, ki tudja mivel, hogy sikerült. Sőt, most nem az a probléma, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal, inkább az, hogy két út is áll előttem, és nem tudom, melyiken induljak el. A takarítás feladása után elkezdtem külsős cikkíróként online magazinoknak dolgozni, utána pedig jött a gyerekgondozás, amit szintén nagyon szeretek. Kellemes dilemma. Ehhez azonban kellett, hogy lejussak egy olyan szintre, amiről pontosan tudtam, hogy itt nem maradhatok, viszont  ha fel szeretnék róla kapaszkodni, akkor a saját erőmből kell, mindenféle kapcsolati háló nélkül, erősen hátrányos helyzetből.

A pénztáros lány az én időmben még nem dolgozott ott. Nem tudott az egészről semmit. Miközben mosolyogva megállapította, milyen szépen süt a nap, arra gondoltam, vajon más körülmények között ő is rám vágná-e a lengőajtót.

A bejegyzés trackback címe:

https://koltozunkhaza.blog.hu/api/trackback/id/tr1313968944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Anna Kiraly 2018.05.19. 11:05:40

Ki kell abranditanom a posztert az udvariassag hianya nem a takaritonak, nem is a magyarnak szolt. Nyugat europaban ha egy ferfi udvarias az vagy szerelmes vagy magyar.

gabors 2018.05.19. 14:49:56

Azert kivancsi vagyok hogy a posztolo mire szamitott hogyan keszult fel? Minek nezett utanna ? Mit akart csinalni? Mit tanult? Mint a posztbol kiderul nem beszelte elegge a nyelvet.

Semmi garancia persze arra nincs hogy sikerul jobban elni kulfoldon mint Mo... hacsak nem valami eladhato tudasa van az embernak akkor igen.

Költözünk 2018.05.20. 09:23:07

@gabors: Szia! Ebben a posztban írtam részletesen arról, hogyan történt ez az egész: koltozunkhaza.blog.hu/2018/04/17/kik_vagyunk_honnan_jottunk_791
Angolul egyébként elég jól beszélek/beszéltem akkor is, de sajnos a Glasgow-i akcentus legfeljebb nyomokban emlékeztet az angolra. Hosszú idő, amíg rááll az ember füle, még a született angoloknak is.

gabors 2018.05.21. 13:57:06

@Költözünk: Hmm a felesegem huganak a ferje Glasgowbol van es talalkoztunk a csaladdal ...

Az rendben van hogy az elso fel nap valoban kicsit vicces volt hogy felet ertettem annak amit mondtak de masodik nap mar semmi gondom nem volt megerteni egy atlag beszelgetest hosszu idorol plana nincs szo ... gondolom ha a masik sem akarja hogy megertsem az gond lehet ... kb ugy voltam vele mint jamaican .... vagy az uj zealandi kollegaval ...ugyan mar

Ez kb olyan lehet hogy en beszelek angolul de amerikaban nem ertek semmit mert ugye a rigo utcaban "britsh english" -bol vizsgaztam

a szuletett angoloknak semmi gondjuk nincs (kiveve persze a helyi aforizmakkal de meg azzal sem tul sok)

Költözünk 2018.05.21. 14:04:26

@gabors: Nem tudom, milyen a család, amikor a gyereket beírattuk suliba, mi is értettük az igazgató minden szavát. A takarítónő meg gondot okozott, igen. Gondolom, a rokonok a tanultabb rétegből vannak, akik alapból nem beszélnek olyan erős akcentussal, és ha kell, oda is figyelnek, hogy érthetőek maradjanak.
Azt meg, hogy született angoloknak is van gondjuk vele, nem az ujjamból szoptam, hanem ők mondták többen, így elhiszem. Ahogy ez egyébként oda-vissza is működik, panaszkodott már nekem skót, hogy nem szereti Angliát, többek között azért, mert ott olyan idiótán beszélnek, hogy nem ért belőle semmit. :)
Igen, több angol akcentus is van, felteszem, nem a leginkább "posh" réteg az, akivel kölcsönösen nem értik egymást.