Nagyon régen nem írtam már. Úgy terveztem, majd szépen lejegyzem, hogyan zajlott a költözés, az ügyintézés, hogyan éltük meg az egészet, de nem lett belőle semmi. Túl sűrű volt az egész, és lelkileg is túl megterhelő. Egyszerűen nem maradt rá kapacitásom.

Most, hogy fél éve itthon vagyunk már, és sínen van az élet újra, úgy érzem, itt az idő visszatekinteni. Már eléggé letisztult az egész ahhoz, hogy objektívan tudjak írni ról, azt hiszem.

Azt hogy hazajöttünk, továbbra sem bántuk meg egyetlen pillanatra sem, de attól még hiányzik. Nehéz elképzelni, hogy a Glasgow-i életünknek egy csapásra vége lett. Hogy soha többé nem sétálunk a patakparton, nem vásárolunk a helyi Tescóban, nem megyünk a botanikus kertbe, sem a trambulin parkba. Ez nem olyan, mintha pár várossal odébb költöztünk volna. Ez visszafordíthatatlan.

A gyerekek gyűrik az iskolát, ez megérdemel majd egy külön posztot. A férjem nehezen talált munkát, de végül sikerült, nagyon meg van vele elégedve és jól is keres. Én kevesebbet kapok, de gyerekekkel dolgozhatok angolul, a legszuperebb, amit el tudok képzelni magamnak. A környezetünk kezdeti lelkesedése is elmúlt, a családra mindig számíthatunk, a barátok a kezdeti öröm után már jóval ritkábban hívnak, de ez végül is valahol természetes. Én sem érek rá, hétköznap esténként az egyetlen vágyam egy kis csend. Mégis jó ez így.

Az elkövetkező napokban, úgy tervezem, megírok majd mindent. Hogyan költöztünk haza, hogyan élték meg a gyerekek, mi maradt ugyanolyan és mi változott. Talán lassan a helyére kerül a skóciai kaland.