Eltelt az első fél év a suliban. A tapasztalataink khm... vegyesek. Úgy értem, tényleg. Mert itt is vacak, meg ott is az volt. A nagy különbség, hogy az itteni vackot legalább tudjuk kezelni. Így jöjjön egy skót-magyar suli összehasonlítás, ahogyan mi látjuk.

Iskolaválasztás

Ez nagyon hasonlít a két országban. Itt is meg ott is körzetes rendszerben működik, ha jó környéken laksz, valószínűleg jó suliba kerülsz, ha nem, akkor nem. Mi kint is nagyon lepukkant környéken lakunk, a suli is ennek megfelelő volt, rengeteg alkoholista meg drogos járatta oda a gyerekét, még azt sem tudta végigverni az iskola, hogy a gyerekek az egyenruhát felvegyék. A félreértések elkerülése végett fontos hangsúlyozni, hogy az a suli nem a bevándorlók miatt volt olyan, amilyen. Járt oda is sok kínai, arab meg fekete, de a problémásak mind skótok voltak.

Kérvényezhettük volna, hogy másik iskola vegye át őket, de ők jól érezték magukat (hellyel-közzel), úgyhogy nem bolygattuk a kérdést. A körzetes középiskola (mert ott az is olyan) viszont rettenetes volt, abba biztos, hogy nem adtuk volna őket.

Itthon ugyanez. A lakótelepi sulinak, ahova járnak, egyetlen előnye, hogy közel van. Nem hiszem, hogy itt fogják kijárni a 8 osztályt, de egyelőre elvannak. Főleg, hogy a város többi általános iskolájáról is elég szörnyű történetek keringenek, úgyhogy egyáltalán nem biztos, hogy megérné váltani.

Napirend

A skót suli 9-3-ig volt. Előtte-utána fizetős gyerekmegőrzés. A reggeli "breakfast club" még egész jó árban volt, de a napközi olyan sokba került, hogy pont fél napi fizetésemet elvitte volna, úgyhogy azt soha nem vettük igénybe, ha az apjuk nem tudott menni értük, inkább nem vállaltam aznap egész napot.

Órarendjük nem volt. Az ott töltött hat órában csak két szünetük volt, egy negyed órás és egy egyórás. Azt sajnos nem sikerült kiszednem belőlük, mit csináltak a suliban, mindig azt mondták, "játszottak". Komolyan nagyon szívesen megnéztem volna, hogyan működik ott a tanítás.

A magyar iskola napirendjét nem részletezném, mindenki ismeri, aki járt iskolába, nem változott azóta semmi. Az egyetlen, ami más, mint az én gyerekkoromban, hogy már elsőben annyi órájuk van, hogy közé iktatnak be egy egyórás ebédszünetet, és utána még van tanóra. Tehát fél 3-kor végeznek. A napközi viszont legalább ingyenes 5-ig.

Pedagógusok

Ez már keményebb kérdés. Mindkét országban problémás, de másik oldalról.

A skót sulik tele vannak fiatal tanítókkal. Csillogó szemű, főiskoláról frissen kikerült lányok világmegváltó tervekkel. Utána meg méretes pofonokkal. Kevesen tartanak ki 30 éves korukig. Nem bírják az agressziót, ami körülveszi őket. Itthon éppen ellenkezőleg, a tanárok nagy része nyugdíj közeli, inkább ez okoz problémát.

Kint a tanítókkal korrekt, de hivatalos volt a viszony. Általában a keresztnevüket sem tudtuk. A három év alatt egyszer fordult elő, hogy az évi két fogadóórát leszámítva beszélgettem egyikükkel a gyerek egy problémájáról, egyébként egyáltalán nem voltak megközelíthetőek. A fogadóórán megmutatták a füzeteket, eldarálták a mondandójukat, de a kérdéseimre - hacsak nem valami nagyon konkrét, az iskolával kapcsolatos dolog volt - nem tudtak válaszolni. Olyasmi, hogy a magántelefonjukon felhívjuk őket vagy a Facebookon kérdezzek valamit, elképzelhetetlen volt.

Nekem ez nagyon fura volt. A mai napig úgy gondolom, hogy az iskolával közösen neveljük a gyerekeket, a tanító többet látja őket, mint én, úgyhogy partnerként kellene egymáshoz hozzáállnunk. Itthon sem járok a nyakukra - soha az életben nem hívtam még fel telefonon egyet sem, és Messengeren is csak a legszükségesebbeket közlöm, például, ha betegek vagy ilyesmi - de jóval személyesebb a kapcsolatunk. Például egy hónap után többet tudtam már a magánéletükről - férj, gyerekek, ilyesmi - mint kint egy év alatt akármelyikükről. Nyilván kulturális különbség ez, egyáltalán nem baj, de nekem idegen volt.

Osztályok

Ez volt számomra az egyik legkülönösebb. Az osztályokat évente újrakeverték, és minden évben új tanítót kaptak. A gyerek az első tanítőnőt még megsiratta, a másodikat is, a harmadikhoz meg inkább már nem is kötődött. Akikkel elsőben jóban volt, mindet másik osztályba tették. Állítólag ezzel tanulják az alkalmazkodókészséget és a kapcsolatépítést. Hát nem tudom. Az én fiamnak harmadikra egyetlen barátja sem maradt. Nála ez valahogy nem jött be.

Konfliktuskezelés

Ami nagyon tetszett a kinti suliban, hogy nem csak a verekedést, hanem a csúfolódást sem engedték. Itthon azt érzem, hogy a lelki terrort a mai napig az iskolai élet velejárójának tekintik a pedagógusok, és legfeljebb a fejüket csóválják, ha valakire rászáll az osztály. Az egyik gyerekem osztályában épp pont ez van, nagyon durván kipécéztek maguknak egy kislányt, én meg valahogy nem látom az ellenállhatatlan vágyat a probléma megoldására. (Később ott is nagyon kemény dolgok szoktak történni, de én most a kiskiskolásokról beszélek.)

Ami viszont itthon tetszik, hogy a dolgokat nyíltan ki lehet mondani. Kint olyan erősen betartják az adatvédelmi meg személyiségi meg ki tudja milyen jogokat, hogy bármi sérelem érte a gyereket, arról küldtek haza levelet, de olyan megfogalmazásban, hogy még az se derüljön ki, fiú vagy lány volt-e az agresszor. Itthon halál nyíltan megbeszéljük a tanítőnővel, hogy hát igen, a Pistike az osztályból sajnos nem egészen százas. Szülői értekezleten is rendszeresen téma a Pistike viselkedése. Ilyen kint elképzelhetetlen. Mondjuk ott szülői sem volt.

(Folyt. köv.)

A szélkerekekre figyeltem fel először.

Az első sorban ültünk a gépen. Hajnalban indultunk, négykor keltettük a gyerekeket. A 3 éves kislány az egész utat végignyöszörögte a stressztől és a kialvatlanságtól. Egyszer csak a felhők alól előbukkantak a hegyek, minden olyan valószínűtlenül zöld volt - és a hegyeken a szélkerekek. Lent olyan volt a táj, mint egy makett. És a másik oldalon mentek az autók.

Szeptember vége felé volt, itthon sokáig tartott a nyár abban az évben. Skóciában már akkor is borongós volt az idő, és sokkal hidegebb. A reptéri folyosón természetképek és madárcsicsergést utánzó felvételek. A sorban észrevettem egy embert, aki jó húsz éve felügyelő tanárom volt egy gyerektáborban. Gondolkodtam, ő most itt lakik, vagy turista? Nem mentem oda hozzá, hülyeség lett volna.

A lakásba csak beugrott a férjem bedobni a csomagokat, onnan mentünk egyenesen taxival az ingatlanirodába. Végig egész Glasgow-n. Olyan más volt, mint Budapest. Az ingatlaniroda a West Enden volt, a Byres Roadon. A legszebb része ennek az egyébként csúnya városnak. Utána ismerős eljött értünk autóval, mi a Hillhead metrómegálló előtt vártunk rá. Minden idegen volt és nagyon félelmetes. Rengeteg ember, csupa fiatal, néhány iskolai egyenruhás gyerek. Hol vagyok? Mit keresek én itt egyáltalán? A nedves levegő bekúszott a kabátom alá. Utáltam.

A lakás hideg volt, de nagyon hangulatos. Olyan brit. Itthon ilyen sincs. Pár óra múlva elindultunk megkeresni a Tescót, de eltévedtünk. Kavarogtunk a tök egyforma házak között, én pedig szoktattam magam a gondolathoz, hogy ezentúl ez lesz az otthonom. Valóban egyszer majd olyan otthonosan fogok itt mozogni, mint a saját városomban? Kizárt dolog. Elmentünk egy ovi mellett, mondtam a kislánynak, hogy ide fog majd járni (nem oda járt végül.) Elmentünk az iskola felhajtója mellett is, de az fel sem tűnt. Majd nagy nehezen meglett a Tesco, ahová az elkövetkező három évben még nagyjából ezer alkalommal látogattunk el. De lehet, hogy többször.

Később, sokkal később, amikor heti rendszerességgel jártunk a Byres roadon és a Hillhead metróállomásnál, minden alkalommal eszembe jutott az első nap. A nedves levegő, a kimerültségtől nyöszörgő kisgyerek, és a riadalom. Mindig mosolyognom kellett rajta. A félelem elmúlt, a gyerekek kinyíltak. Majdnem ugyanannyira ismertem a várost, mint az otthonomat, és majdnem ugyanannyira szerettem is.

Nézd csak, mondtam ilyenkor mindig magamnak. Látod? Már nem is félelmetes.

Nagyon régen nem írtam már. Úgy terveztem, majd szépen lejegyzem, hogyan zajlott a költözés, az ügyintézés, hogyan éltük meg az egészet, de nem lett belőle semmi. Túl sűrű volt az egész, és lelkileg is túl megterhelő. Egyszerűen nem maradt rá kapacitásom.

Most, hogy fél éve itthon vagyunk már, és sínen van az élet újra, úgy érzem, itt az idő visszatekinteni. Már eléggé letisztult az egész ahhoz, hogy objektívan tudjak írni ról, azt hiszem.

Azt hogy hazajöttünk, továbbra sem bántuk meg egyetlen pillanatra sem, de attól még hiányzik. Nehéz elképzelni, hogy a Glasgow-i életünknek egy csapásra vége lett. Hogy soha többé nem sétálunk a patakparton, nem vásárolunk a helyi Tescóban, nem megyünk a botanikus kertbe, sem a trambulin parkba. Ez nem olyan, mintha pár várossal odébb költöztünk volna. Ez visszafordíthatatlan.

A gyerekek gyűrik az iskolát, ez megérdemel majd egy külön posztot. A férjem nehezen talált munkát, de végül sikerült, nagyon meg van vele elégedve és jól is keres. Én kevesebbet kapok, de gyerekekkel dolgozhatok angolul, a legszuperebb, amit el tudok képzelni magamnak. A környezetünk kezdeti lelkesedése is elmúlt, a családra mindig számíthatunk, a barátok a kezdeti öröm után már jóval ritkábban hívnak, de ez végül is valahol természetes. Én sem érek rá, hétköznap esténként az egyetlen vágyam egy kis csend. Mégis jó ez így.

Az elkövetkező napokban, úgy tervezem, megírok majd mindent. Hogyan költöztünk haza, hogyan élték meg a gyerekek, mi maradt ugyanolyan és mi változott. Talán lassan a helyére kerül a skóciai kaland.

Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmiről fogok írni. A celebek világa mindig is taszított, két napja olvastam először Kim Kardashianról a nevén túl bármit is. Nem tudom, ki szerepel a Barátok közt-ben, fogalmam sincs, miről híres Sarka Kata (híres egyáltalán valamiről azt leszámítva, hogy valami tévés személyiség felesége vagy legalábbis az volt, vagy nem is tudom?). Kamaszkoromban még nagyon mérsékelten nyomon követtem a popkultúrát, de húszévesen elveszítettem a fonalat, és azóta sem keresem.

Harry herceg esküvője sem érdekelt különösebben. Tudtam persze róla valamit, mert elég nehéz lett volna nem tudni. Ez jött szembe akárhová mentem, Harry és Meghan mosolygott rám hetekig minden újság címlapjáról, minden kirakatból, a Tesco tematikus kekszet és bevásárlószatyrot adott ki a tiszteletükre, szóval tiszta kabaré volt az egész.

Aznap vasalás közben bekapcsoltam a tévét és néztem pár percet a szertartást, de nem igazán nyűgözött le, untam, el is zártam hamar. Másnap a férjem felvetette, hogy nézzük meg a neten, végül is miért ne, a gyerekek már aludtak, esti programnak jó. Megnéztük. És elvesztünk.

Az, hogy én teljesen odavoltam, és folyamatosan mást sem tudtam, mondani, mint hogy "Nézd már, milyen édesek!", az egy dolog. De hogy az ilyesmire legjobb tudomásom szerint abszolút nem fogékony párom is teljesen elolvadt, már igazán magyarázatot követel.

Nehezen megfogalmazható, de azt hiszem, ami a leginkább lenyűgözött benne, az volt, ahogy a meseszerűség keveredett a teljesen hétköznapi momentumokkal. Egyrészről olyan, mint egy Disney-rajzfilm vérbeli herceggel és átlagos lányból lett hercegnővel, hosszú uszállyal. Másrészt meg a herceg elpirul, a menyasszony meg elröhögi magát az "igen" előtt. A jövendő király - György herceg - egy másik kisfiú kezét fogva lépked a sorok között, az egyik fátyolvivő gyerek pedig elragadtatottan kiált valamit, és hiányzik az egyik felső tejfoga. Az amerikai prédikátor Európában formabontónak számító előadásán szakadtunk a röhögéstől - na nem az elhangzottak miatt, hanem ahogy a karót nyelt rokonság arcára kiült a hitetlenkedés és a döbbenet, miközben Meghan és az anyja mosolyogva hallgatták és a megfelelő helyeket egyetértően bólogattak, ők látszólag abszolút hozzá voltak szokva ehhez a stílushoz. Én is sok ilyet hallottam már, nekem is az a furcsa, hogy valakinek ez új.

Valószínű ha a királyi család hivatalban akar maradni II. Erzsébet halála után is, akkor ezt a lazább vonalat kell erősíteniük, mert ez teszi őket szerethetővé. Belenéztem Károly és Diana 1981-es esküvői felvételébe is, és hát nagyon nem tetszett. A királynő ott az egész szertartás alatt pont olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott,  komolyan nem tudom, fájt-e a feje vagy valami ilyesmi. (Erről egyébként Adrien Mole is megemlékezett annak idején). Károlyt nézve meg, ahogy hajlongtak előtte a népek a templomban, ő meg kegyesen bólintgatott nekik, elöntött a szekunder szégyen. Utána olvastam, hogy Diana az eljegyzésükig sir-nek szólította. Nem vagyok képben a 80-as évek brit társadalmi normáival, de van egy olyan érzésem, hogy ez a hozzáállás már akkor is anakronisztikus - vagy mondjuk ki: ciki - lehetett.

A bennfentesek szerint Harry és Vilmos se Meghannal se mással nem szólíttatják magukat sir-nek - vannak persze olyan hivatalos helyzetek, ahol a címek használata elkerülhetetlen, de a magánéletben igyekeznek normálisak maradni. Jelképes dolog, de azért elég sokat elmond a hozzáállás változásáról.

Amikor Diana meghalt, kiskamasz voltam, éppen kezdtem a hetedik osztályt. Akkor a csapból is ez folyt, elég mély benyomást is tett rám, pedig a történet elejét nem is ismertem. Nyilván a végkifejlet tudatában is volt kellemetlen az esküvőjét nézni Károllyal. Akkor az volt a tündérmese, ami hamar horrorba fordult és tragikus véget ért. Most talán már több őszinteség, több természetesség és elviselhetőbb élet jár együtt ezzel az egésszel, így Meghannak reméljük nem kell átélnie azt, amit az anyósának annak idején.

Én mindenesetre így ismeretlenül is szívből drukkolok nekik. Olyan jó hinni, hogy mai köntösbe bújva is tovább élhetnek még a tündérmesék.

A következő történet nem rólunk szól. A skóciai élethez is csak annyiban kötődik, hogy itt esett meg, és fogalmam sincs, hogy ebben a formában Magyarországon vagy bárhol máshol a világban megtörténhetne-e. Arra sem vállalhatok garanciát, hogy pontosan így volt minden, ahogy most elmondom, mert csak az egyik fél verzióját ismerem. Viszont mindezzel együtt az egyik legösszetettebb és egyben legszomorúbb eset, amit az utóbbi időben hallottam.

Tarával néha együtt dolgozunk. Légiesen karcsú, szomorú szemű török nő. A férje amerikai származású egyetemi tanár, egy-két éves szerződésekkel dolgozott különböző európai egyetemeken, így a pár - majd az időközben megszülető kislányuk - ennyi időnként váltott lakhelyet és rendszerint országot is. Tara mindenhová ment a férjével, a legtöbb ország nyelvét egyáltalán nem beszélte, dolgozni nem tudott elmenni. Eléggé megviselte ez az időszak, de természetesnek tartotta, hogy meghozza ezt az áldozatot a párjáért.

A kislányuk ötéves korában költöztek Skóciába, ahol a férj végre állandó szerződést kapott. Angolul Tara is egészen jól beszél, a gyerek elkezdte az iskolát, így volt esélye, hogy elhelyezkedjen a szakmájában középiskolai tanárként. Elsietni nem akart semmit, előbb illeszkedjen be a gyerek, induljon be az élet, és majd utána néz állást, gondolta magában, amivel a férje maximálisan egyet értett.

Még nem éltek kint fél éve, amikor egy véletlenül(?) nyitva hagyott e-mailből megtudta, hogy a férje szeretőt tart. Kiborult, kiabált a férfival és dühében meg is pofozta. A férj erre kihívta rá a rendőrséget, akik bántalmazásért őrizetbe vették a nőt. Végül nem emeltek vádat ellene, de a gyerek felügyeleti jogát elvették tőle, és azóta is csak hetente egy délutánt és egy teljes napot tölthetnek együtt.

Azóta megkezdődött a válóper. Tara házastársi vízuma többé nem érvényes, 1200 fontért igényelhet újat, ez nagyjából egyhavi fizetése. A jelenleg 8 éves kislány vele szeretne élni, de a férje anyagi helyzete, kapcsolati hálója, érdekérvényesítő képessége magasan az övé felett van. Így fél attól, hogy soha többé nem nevelheti a gyerekét.

Ennyi a történet. A végét valószínűleg soha nem fogom megtudni - Tara nemrég állandó állást kapott, így nem fogunk helyettesítéseken összefutni, a száma meg nincs meg. És szurkolok neki, és közben nem hagy nyugodni néhány kérdés.

Ki egy kapcsolatban az áldozat és ki az agresszor? Biztos, hogy mindig az a fő vétkes, aki először üt? Miért bocsátunk meg egy pofont könnyebben egy nőnek mint egy férfinak? Ha a férj reagált volna ugyanígy, biztos nem szorítanánk most neki, hogy magához vehesse a gyerekét, inkább azt sajnálnánk, hogy nem ül börtönben.

Mennyi áldozat elvárható egy kapcsolatban a másik karrierje támogatása céljából? A férj céljai egyben a család céljai is? Vagy a férfinak kellett volna lemondani a ragyogóan felfelé ívelő szakmai pályafutásról, hogy ne kelljen a családnak sokat költözködni? Vagy ha a nő nem bírja, költözött volna vissza a saját országába a gyerekkel, szétszakítva ezzel a családot?

A helyzet a jog szempontjából világos: Tara megütötte a férjét, tehát erőszakos, nem alkalmas a gyereknevelésre. De biztos, hogy minden helyzetre létezik paragrafus?

Ezt a blogot a Fidesz kétharmados győzelmének másnapján kezdtem írni. Akkor már hónapok óta eldöntöttük, hogy az előzetes terveknek megfelelően három év után visszaköltözünk a családdal Skóciából Magyarországra. A döntésben semmiféle keserűség nem volt: eleve erről volt szó, és bár gondolkoztunk azon, hogy esetleg ráhúzunk még egy-két évet, januárban kimondtuk, hogy mégsem, hanem az iskolaév végeztével megyünk haza.

A Fidesz kétharmados győzelme felett érzett csalódottság egy rövid időre megingatott bennünket az elhatározásunkban, de másnap már tudtuk, hogy ez sem tántoríthat el bennünket. Ha nem is örülünk neki, nem befolyásolja annyira az életünket, hogy minden más szempontot elnyomjon.

A blogot két okból kezdtem írni. Egyrészt az érzéseink, élményeink magamból való kiírása miatt - aminek, mint valaki rá is mutatott, van valamiféle terápiás hatása - másrészt pedig praktikus információk megosztása céljából, hátha valakinek később még jól jöhetnek. Az Indexnek azért küldtem el, hogy tudjanak róla - gondoltam, majd elolvassa pár száz ember, akiket esetleg érdekel.

Bevallom, meglepett, mennyi olvasóm lett. Egy átlagos írás ötezer emberhez eljut, de van olyan, amire közel húszezren kattintottak. Hogy a blogszférában ez sokat jelent-e, nem tudom, nem is érdekel, annál mindenképpen több, mint amennyire én számítottam, és amennyit kezelni tudok.

Sajnos az is kiderült, hogy az írásaimból nem mindenki azt szűri le, ami az én szándékom volt vele. Ugyanis nem panaszkodni szeretnék egyik posztban sem. Igen, leírom, hogy sok minden nem ment gördülékenyen, hogy viszonylag felkészületlenül jöttünk, hogy nem kaptuk meg azt a támogatást, ami meg lett számunkra ígérve. Ugyanakkor szándékaim szerint minden írásban ott a pozitív végkifejlet, hiszen a sok kezdeti nehézség ellenére igenis sikerült megtalálni a helyünket, sikerült barátokat szereznünk - erről majd írok később -, sikerült talpra állnunk - mindezt egyedül, minden külső segítség nélkül. Írhatnék persze arról, hogy itt mindig kék az ég, mindenki kedves, a kerítés pedig kolbászból van, de ez egyrészt nem igaz, másrészt pedig szerintem sokkal tanulságosabb azt közvetíteni, hogy igen, nehéz lesz, de meg lehet csinálni, és a sok nehézségből is kisülhet valami váratlanul jó.

Nem azért megyünk haza, mert úgymond "nem jött be". Amiért jöttünk, az valóban nem sikerült, de én például rátaláltam a hivatásomra, amire otthon 30 évig nem voltam képes, és néhány valóban értékes kapcsolattal lettünk gazdagabbak. Én személy szerint valószínűleg akármeddig el tudnék itt élni, ha kellene. Azért megyünk, mert arra is rá kellett jönnünk, hogy jó itt, de nekünk otthon akkor is jobb. Ennyi.

Viszont a kommentelés szabályain változtatnom kell. Nagyon rosszak a tapasztalataim sajnos ezzel kapcsolatban, nem gondoltam volna, hogy egymás sértegetése, lebarmozása és az én becsmérlésem terepe lesz ez a blog. Éppen ezért most minden, szerintem nem idevaló megjegyzést törlök, és bármilyen komment csak előzetes moderáció után jelenhet ezentúl meg. Kérdésekre, értelmes felvetésekre továbbra is szívesen válaszolok, nagyon örülnék, ha sok más bloghoz hasonlóan itt is kialakulna egy jó társaság, akikkel intelligensen meg lehet a dolgokat beszélni, de aki a másikat szeretné anyázni, vagy csak azért olvas, hogy a kákán is csomót keressen, arra kérem, ezentúl menjen máshová.

Köszönöm a megértést!

Tegnap szimbolikus cselekedetet hajtottam végre: bementem a ruhaboltba, amit korábban 9 hónapig takarítottam, és vettem magamnak egy pólót.

Nagyjából fél éve próbálkoztam már hasonlóval, akkor végső elkeseredésemben mentem be, mert sehol nem találtam olyan farmert, ami tetszett volna, de néhány lépés után kimenekültem. Most már elég távoli az élmény - másfél éve hagytam ott -, így nyugodtan tudtam bemenni, válogatni. Magamban megállapítottam, milyen tiszták a tükrök - nem tudom, az én időmben reggelre mindig tele voltak tenyérnyomokkal -, és milyen ízlésesre sikerült kialakítani a próbafülkéket. Amikor pedig a pénztáros lány beszélgetést kezdeményezett velem az időjárásról, már tudtam, hogy végleg magam mögött hagyhatom ezt az időszakot.

Amikor kijöttünk Glasgow-ba, négy hónapig nem dolgoztam, mert a kislányom eleinte nem kapott helyet az óvodában. Miután végre felvették, meglepően hamar, két héten belül meg is kaptam ezt a csodálatos lehetőséget: reggel hattól fél kilencig takarítani egy viszonylag nagyméretű ruházati üzletet.

Hárman voltunk takarítók. Rajtam kívül ott volt még Liz, egy középkorú skót nő, és Malgorzata, aki Margaretnek vagy Margónak hívatta magát, és egy árva szót sem tudott angolul. Ja de. Ha valaki hozzá szólt, azt mondta "Margaret no English." Liz viszont nagyon beszédes volt, ha összekerültünk a szertárban, folyamatosan tolta, nekem eleinte minden energiámat felemésztette, hogy dekódolni tudjam a mondandóját, de ahogy telt az idő, egyre jobban belejöttem, és a végére már egész jókat tudtunk beszélgetni.

Nem csak mi voltunk azonban ott műszakkezdésre: velünk együtt kezdett vagy tíz eladógyerek is. Fiatal, ám annál nagyobb arcú fiúk és lányok, akik pontosan tudták, hogy hol az ő helyük, és ezzel szemben hol az enyém a világ rendjében. Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem bántottak. Levegőnek néztek. Ha egyszerre értünk az ajtóhoz, egy fiú sem engedett előre (azt is hittem sokáig, hogy ez itt nem szokás, míg ki nem derült, hogy de, csak a takarítónőnek nem jár.) Ha toltam a nagy takarítógépet, simán rám vágták a lengőajtót. Ha nagy ritkán volt valami mondandójuk, soha nem velem közölték, hanem megüzenték Lizzel.

A legmegalázóbb az volt, amikor kitalálták, hogy ezentúl a takarítónők táskáját át kell nézni műszak végén. Mert biztos lopunk, vagy nem is tudom. A többség egyébként ezt ugyanolyan kellemetlennek érezte, mint én, távolról vetettek egy pillantást a táskára és ennyi, de volt olyan csoportvezető lány, aki láthatóan élvezetét lelte a cuccaim között való turkálásban, és közben kiült az öröm az arcára: lám, ha egy rövid időre is, de hatalma van valaki felett.

Visszatérve az ignorálásra: minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy ez nem a munkakörömnek, hanem a nemzetiségemnek szólt. Lizzel simán eljópofiztak, más helyeken is azt látom, hogy az öltönyös dolgozónak sem derogál pár kedves szót váltani a takarítónővel. Ez azonban 2016-ban történt, a Brexit-szavazás évében. A skótok 62 százaléka ugyan a maradás mellett voksolt, de ez azért nem elsöprő győzelem, bőven érezhető némi idegenellenesség - még ha nem is olyan mértékben, mint Angliáról mesélik. És ismétlem, nem bántott senki. Nem vettek rólam tudomást.

Sok mindenre megtanított ez a 9 hónap. Értelmiségi családban nőttem fel, természetes volt, hogy tanulok, hogy viszonylag jó munkám lesz. A szüleim pénzzel nem igazán tudtak támogatni, de a kapcsolataikat mindig bevetették az érdekemben. Most rá kellett jönnöm, hogy milyen, amikor senkire nem számíthatok, csak magamra. Milyen legalulról kezdeni, halmozottan hátrányos helyzetből. Hogy milyen azoknak a millióknak akár otthon, akár itt, akik szintén semmiféle hátszélre nem támaszkodhatnak, akik ránézésre is kívülállók, akik már a nevük vagy a kiejtésük alapján is hátrányból indulnak. (Gondold el Lakatos Márió helyzetét, ahogy a jellegzetes beszédmódjával állást keres. Na ugye.)

Szerencsére fel voltam vértezve otthonról annyi önbizalommal, motivációval, ki tudja mivel, hogy sikerült. Sőt, most nem az a probléma, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal, inkább az, hogy két út is áll előttem, és nem tudom, melyiken induljak el. A takarítás feladása után elkezdtem külsős cikkíróként online magazinoknak dolgozni, utána pedig jött a gyerekgondozás, amit szintén nagyon szeretek. Kellemes dilemma. Ehhez azonban kellett, hogy lejussak egy olyan szintre, amiről pontosan tudtam, hogy itt nem maradhatok, viszont  ha fel szeretnék róla kapaszkodni, akkor a saját erőmből kell, mindenféle kapcsolati háló nélkül, erősen hátrányos helyzetből.

A pénztáros lány az én időmben még nem dolgozott ott. Nem tudott az egészről semmit. Miközben mosolyogva megállapította, milyen szépen süt a nap, arra gondoltam, vajon más körülmények között ő is rám vágná-e a lengőajtót.

Hétvégén Magyarországon voltam, elintézni a gyerekek útlevelét, mert hamarosan lejárnak.

El tudtuk volna intézni innen is, el kellett volna menni Edinburgh-ba, majd ott a tiszteletbeli konzulnál megrendelni. 80 font lett volna a két gyereknek, plusz az útiköltség négyünknek, ez így olyan 120 fontunkba került volna. A konzul külön kérte ugyan, hogy ne vigyük a gyerekeket, de nem értünk volna oda értük a suliba.

A fő probléma azonban nem ez volt, hanem hogy kb. két hónap alatt lett volna meg az útlevél, ami ráadásul nem garantált idő, hanem csak úgy nagyjából. Fennállt a veszélye, hogy ha kicsit megcsúsznak, akár iskolakezdésre sem érünk haza.

Egyszerűbb volt, hogy hazamentem én elintézni. Nem csak gyorsabb, hanem meglepő módon még valamivel olcsóbb is. A repülőjegyem 90 font volt oda-vissza, a két gyerek útlevele pedig összesen 2500 Ft, ami olyan 7 font. Hogy hogyan kerülnek ki, még nem tudjuk, szerintem kiküldik a szüleim postán vagy valamilyen futárcéggel. Mivel mindketten 12 év alattiak, nem kell tőlük ujjlenyomat, így elég volt, hogy vittem róluk képet, a férjem kitöltötte a hozzájáruló nyilatkozatot, vittem a születési anyakönyvi kivonatukat és a lakcímkártyájukat, ennyi.

Az okmányirodában minden meglepően simán ment. Időpontot már nem tudtak adni, azt mondták, menjek oda, lesz ami lesz. A sorszámhúzáskor kaptam egy kisebb sokkot, mert azt mutatta, ötvenen vannak előttem, ehhez képest alig egy óra várakozás után sorra is kerültem - ami főleg annak fényében meglepő, hogy volt, aki időpontra jött, és már várt másfél órája. Tanulság: ne kérj időpontot, felesleges.

Amíg várakoztam, felhívtam a leendő sulijukat, ahol várakozáson felül kedvesek voltak. Be is mehettem beíratni őket, az irataikat majd elküldjük innen.

Ez már egy érdekesebb kérdés lesz. Tavaszi gyerekek mindketten, a kicsi most múlt hatéves, a nagy nyolc. A kicsi egyszerűbb eset, mivel itt már suliba jár, kétség sem fér hozzá, hogy nem küldjük vissza az oviba, kezdi az iskolát hatévesen. Abban nem voltak biztosak, hogy elfogadják-e az itteni bizonyítványát (vagy valami hasonlót, mivel osztályzás nincs, így rendes bizonyítvány sem, de valami igazolást kiadnak, hogy járt suliba), vagy kell-e a nevelési tanácsadó szakvéleménye arról, hogy iskolaérett a gyermek. Hajlottak az első verzióra, én is jobban örülnék, ha nem kéne a nyári szünetben felméretnem az író-olvasó, iskolához szokott gyereket.

A nagy már nehezebb téma. Itt jelenleg harmadikos, kor szerint szeptemberben a harmadikat kéne kezdenie Magyarországon is. Viszont a kortársai többsége még csak most elsős. Korához képes kicsi a gyerek, ha betennék a harmadikba, ahol a többség amúgy is jó egy évvel idősebb nála - mert ugye mindenkit visszatartanak az oviban -, elsétálna a hónuk alatt. Fiúk esetében ez azért nem elhanyagolható szempont.

Ennél is fontosabb viszont, hogy a harmadik osztály nehéz. Nagyon. Itt az iskolába szórakozni szokás járni, elég nagy sokk lesz neki, hogy az órán csendben kell ülni, osztályzatok vannak és napi szintű leckeírás, nem kéne ezt még megfejelni a brutális harmadik osztályos tananyaggal. Emellett pedig a magyar anyaggal is értelemszerűen le van maradva: matekból hozza a harmadikos szintet, olvasni és szépen tud magyarul, a helyesírása viszont botrányos, ráadásul nem igazán tud folyóírással írni. Itt azt nem tanítják, mi meg nem gyakoroljuk halálra magunkat. Úgyhogy nagyon úgy áll egyelőre a dolog, hogy második lesz belőle. Ezzel kapcsolatban is vannak fenntartásaim - könnyen lehet, hogy húszévesen fog érettségizni, ami szerintem nevetséges -, de még mindig jobb, mint a kelleténél nagyobb kudarcélménnyel kezdeni a hazai iskolai pályafutását.

Május közepe van, és metsző hideg. Celsiusban mérve nem olyan rettenetes - 11 fokig is felment ma a hőmérséklet -. de esik az eső és erős szél fúj. Befúj a télikabát alá is, amit eddig alig pár napon tudtam lecserélni farmerdzsekire.

Magyarországon élve soha nem értettem, miért panaszkodik valaki az időjárás miatt. Télen hideg van, nyáron meleg, ez az élet normális rendje. Persze engem is bosszantottak kicsit az olyan nyarak, amikor nem volt soha egybefüggően egy hétig sem jó idő, de arra soha nem pocsékoltam az energiámat, hogy ebből problémát csináljak.

Aki nem élte még át, milyen nyár nélkül élni, talán nem is érti, miért mondom, hogy ezt viseljük a legkevésbé jól. A kultúrsokk elmúlt, az akcentust egész jól értjük, nagyjából tudjuk, mire hogyan kell reagálni, már a szeméthegyek sem tűnnek fel. De a nyár hiánya megszokhatatlan.

Hogy nincs nyár, így értsd, ahogy írom. Harmadik éve vagyunk itt, de rövidnadrág még nem volt rajtam. Két kezemen meg tudom számolni azt is, ahányszor egy év alatt előfordul, hogy leveszem a pulcsimat. Az év nagy részében szürke az ég és esik az eső - nem vihart vagy nyári záport kell elképzelni, hanem azt a szomorú, reménytelen esőzést, ami otthon november táján jellemző. Ha néha kisüt a nap, annak sincs igazán ereje, cserébe viszont legalább gyönyörűek olyankor a fények, és heti rendszerességgel látunk szivárványt.

Mint fent utaltam rá, én a magam részéről télikabátban járok. Hozzá sapka, sál, kesztyű. Azonban nem mindenki ilyen szűktűrésű. Nincs az a hideg, amiben ne látni néhány férfit rövidnadrágban például. A postások rövidnadrágviselete széles körben ismert és megmosolygott jelenség, de mások is minden további nélkül húznak sortot akár hóban is. Ennek némileg továbbfejlesztett változata a nyári ruha-csizma-télikabát kombó, amit azok a hölgyek hordanak előszeretettel, akik nem hajlandóak elfogadni az életnek azt az igazságtalanságát, hogy ezen az éghajlaton soha nem praktikus viselet a spagettipántos ruhácska.

A nagy ruházati márkák üzletei sem igazán vesznek tudomást az időjárási viszontagságokról. Mindig rácsodálkozom arra a naivitásra, ahogyan minden tavasszal újra és újra tele lesznek nyári ruhadarabokkal - most komolyan, aki ezeket megveszi, tényleg azt hiszi, hogy majd fel fogja tudni valamikor venni???

Valamikor egyébként felveszik - a skótok ugyanis előszeretettel járnak nyaralni Spanyolországba, Görögországba, Mallorcára, ilyen helyekre. Mindez az alsó középosztály számára sem elérhetetlen: takarító koromban a kolléganőm két hétre ment Görögországba. Megnézném, egy magyar takarítónő egyáltalán a Tisza-tóhoz eljut-e valaha a fizetéséből...

Szóval elmennek, azt gondolják, hogy ott nekik majd milyen jó lesz, a többség viszont szenved. Nem bírják a 35 fokot.

Én viszont már alig várom a 40 fokos júliust újra. Valahogy olyankor érzem úgy, hogy a helyén van a világ.

Ma egy új helyen voltam - írtam, helyettesítő óvónőként dolgozom - és már reggel, kiszúrtam, hogy a névsorban szerepel egy magyar kislány. Aztán amikor megjelent az anyukájával, kiderült, hogy párszor találkoztunk már korábban, még a Facebookon is ismerősök vagyunk az anyukával, de nem tudtam, hogy róla van szó.

Anyuka mondta neki, hogy hurrá, végre lesz valaki, akivel magyarul beszélhet, én azért rákérdeztem, szabad-e, de megengedték. A gyerek reakciója - számomra legalábbis - döbbenetes volt. Ez a kislány, aki már idekint született, és babakora óta intézménybe járt, aki úgy nőtt fel, hogy többet volt skót, mint magyar környezetben - ez a kislány egy pillanatra sem volt hajlandó leszállni rólam. Hihetetlenül boldog volt, hogy magyarul beszélhet, és úgy tűnt, végre talált valakit, akihez valóban közel érezheti magát.

Bár maga az élmény egyáltalán nem volt rossz, nagyon élveztem vele lenni, megértettem, miért tiltják sok helyen például a lengyel óvónőknek, hogy a saját nyelvüket használják a lengyel gyerekekkel. És így utólag annak is örülök, hogy a gyerekeimnek nincsenek magyar iskolatársaik. A kislány ugyanis a bátorításom ellenére egyáltalán nem volt hajlandó a többi gyerekkel játszani, és ha mások is csatlakoztak hozzánk, ő következetesen magyarul beszélt velem.

Persze lehet, hogy ő egyébként is ilyen. Voltam olyan óvodában, ahol a csoport legalább egyharmada lengyel volt, és ők mind angolul beszéltek egymással. Panaszkodnak szülők, hogy a gyerekeik törik a magyart, vagy alig hajlandóak használni. Ennek a gyereknek azonban ez nagyon fontos volt.

Az enyémeknek is fontos. Van egy magyar barátjuk, és soha nem beszélnek egymással angolul, akkor sem, ha nagyobb társaságban vannak, inkább folyamatosan váltanak, attól függően, épp kihez szólnak. Az iskolában is mindig magyarul szólnak egymáshoz - szerencsére a suli ezt tolerálja, hallottam már olyanról, hogy nem engedték.

Mondjuk ezt valahol megértem. A lengyelek például az indiai után a második legnagyobb kisebbség, a katolikus sulikban gyakorlatilag nincs olyan osztály, ahol ne lenne belőlük két-három, és voltunk egyszer egy olyan játszótéren, ahol mi voltunk az egyetlen nem lengyel család. Ráadásul ők, a hasonló kultúra és kinézet miatt nagyon könnyen asszimilálhatóak, a lengyel bevándorlók unokáinak legfeljebb a családneve fog utalni a származásukra, egyébként britek lesznek már teljesen.

Sokat gondolkodom ezen a témán amúgy is, ha összeáll, mit akarok, majd írok arról is.