Tegnap szimbolikus cselekedetet hajtottam végre: bementem a ruhaboltba, amit korábban 9 hónapig takarítottam, és vettem magamnak egy pólót.
Nagyjából fél éve próbálkoztam már hasonlóval, akkor végső elkeseredésemben mentem be, mert sehol nem találtam olyan farmert, ami tetszett volna, de néhány lépés után kimenekültem. Most már elég távoli az élmény - másfél éve hagytam ott -, így nyugodtan tudtam bemenni, válogatni. Magamban megállapítottam, milyen tiszták a tükrök - nem tudom, az én időmben reggelre mindig tele voltak tenyérnyomokkal -, és milyen ízlésesre sikerült kialakítani a próbafülkéket. Amikor pedig a pénztáros lány beszélgetést kezdeményezett velem az időjárásról, már tudtam, hogy végleg magam mögött hagyhatom ezt az időszakot.
Amikor kijöttünk Glasgow-ba, négy hónapig nem dolgoztam, mert a kislányom eleinte nem kapott helyet az óvodában. Miután végre felvették, meglepően hamar, két héten belül meg is kaptam ezt a csodálatos lehetőséget: reggel hattól fél kilencig takarítani egy viszonylag nagyméretű ruházati üzletet.
Hárman voltunk takarítók. Rajtam kívül ott volt még Liz, egy középkorú skót nő, és Malgorzata, aki Margaretnek vagy Margónak hívatta magát, és egy árva szót sem tudott angolul. Ja de. Ha valaki hozzá szólt, azt mondta "Margaret no English." Liz viszont nagyon beszédes volt, ha összekerültünk a szertárban, folyamatosan tolta, nekem eleinte minden energiámat felemésztette, hogy dekódolni tudjam a mondandóját, de ahogy telt az idő, egyre jobban belejöttem, és a végére már egész jókat tudtunk beszélgetni.
Nem csak mi voltunk azonban ott műszakkezdésre: velünk együtt kezdett vagy tíz eladógyerek is. Fiatal, ám annál nagyobb arcú fiúk és lányok, akik pontosan tudták, hogy hol az ő helyük, és ezzel szemben hol az enyém a világ rendjében. Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem bántottak. Levegőnek néztek. Ha egyszerre értünk az ajtóhoz, egy fiú sem engedett előre (azt is hittem sokáig, hogy ez itt nem szokás, míg ki nem derült, hogy de, csak a takarítónőnek nem jár.) Ha toltam a nagy takarítógépet, simán rám vágták a lengőajtót. Ha nagy ritkán volt valami mondandójuk, soha nem velem közölték, hanem megüzenték Lizzel.
A legmegalázóbb az volt, amikor kitalálták, hogy ezentúl a takarítónők táskáját át kell nézni műszak végén. Mert biztos lopunk, vagy nem is tudom. A többség egyébként ezt ugyanolyan kellemetlennek érezte, mint én, távolról vetettek egy pillantást a táskára és ennyi, de volt olyan csoportvezető lány, aki láthatóan élvezetét lelte a cuccaim között való turkálásban, és közben kiült az öröm az arcára: lám, ha egy rövid időre is, de hatalma van valaki felett.
Visszatérve az ignorálásra: minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy ez nem a munkakörömnek, hanem a nemzetiségemnek szólt. Lizzel simán eljópofiztak, más helyeken is azt látom, hogy az öltönyös dolgozónak sem derogál pár kedves szót váltani a takarítónővel. Ez azonban 2016-ban történt, a Brexit-szavazás évében. A skótok 62 százaléka ugyan a maradás mellett voksolt, de ez azért nem elsöprő győzelem, bőven érezhető némi idegenellenesség - még ha nem is olyan mértékben, mint Angliáról mesélik. És ismétlem, nem bántott senki. Nem vettek rólam tudomást.
Sok mindenre megtanított ez a 9 hónap. Értelmiségi családban nőttem fel, természetes volt, hogy tanulok, hogy viszonylag jó munkám lesz. A szüleim pénzzel nem igazán tudtak támogatni, de a kapcsolataikat mindig bevetették az érdekemben. Most rá kellett jönnöm, hogy milyen, amikor senkire nem számíthatok, csak magamra. Milyen legalulról kezdeni, halmozottan hátrányos helyzetből. Hogy milyen azoknak a millióknak akár otthon, akár itt, akik szintén semmiféle hátszélre nem támaszkodhatnak, akik ránézésre is kívülállók, akik már a nevük vagy a kiejtésük alapján is hátrányból indulnak. (Gondold el Lakatos Márió helyzetét, ahogy a jellegzetes beszédmódjával állást keres. Na ugye.)
Szerencsére fel voltam vértezve otthonról annyi önbizalommal, motivációval, ki tudja mivel, hogy sikerült. Sőt, most nem az a probléma, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal, inkább az, hogy két út is áll előttem, és nem tudom, melyiken induljak el. A takarítás feladása után elkezdtem külsős cikkíróként online magazinoknak dolgozni, utána pedig jött a gyerekgondozás, amit szintén nagyon szeretek. Kellemes dilemma. Ehhez azonban kellett, hogy lejussak egy olyan szintre, amiről pontosan tudtam, hogy itt nem maradhatok, viszont ha fel szeretnék róla kapaszkodni, akkor a saját erőmből kell, mindenféle kapcsolati háló nélkül, erősen hátrányos helyzetből.
A pénztáros lány az én időmben még nem dolgozott ott. Nem tudott az egészről semmit. Miközben mosolyogva megállapította, milyen szépen süt a nap, arra gondoltam, vajon más körülmények között ő is rám vágná-e a lengőajtót.