A szélkerekekre figyeltem fel először.

Az első sorban ültünk a gépen. Hajnalban indultunk, négykor keltettük a gyerekeket. A 3 éves kislány az egész utat végignyöszörögte a stressztől és a kialvatlanságtól. Egyszer csak a felhők alól előbukkantak a hegyek, minden olyan valószínűtlenül zöld volt - és a hegyeken a szélkerekek. Lent olyan volt a táj, mint egy makett. És a másik oldalon mentek az autók.

Szeptember vége felé volt, itthon sokáig tartott a nyár abban az évben. Skóciában már akkor is borongós volt az idő, és sokkal hidegebb. A reptéri folyosón természetképek és madárcsicsergést utánzó felvételek. A sorban észrevettem egy embert, aki jó húsz éve felügyelő tanárom volt egy gyerektáborban. Gondolkodtam, ő most itt lakik, vagy turista? Nem mentem oda hozzá, hülyeség lett volna.

A lakásba csak beugrott a férjem bedobni a csomagokat, onnan mentünk egyenesen taxival az ingatlanirodába. Végig egész Glasgow-n. Olyan más volt, mint Budapest. Az ingatlaniroda a West Enden volt, a Byres Roadon. A legszebb része ennek az egyébként csúnya városnak. Utána ismerős eljött értünk autóval, mi a Hillhead metrómegálló előtt vártunk rá. Minden idegen volt és nagyon félelmetes. Rengeteg ember, csupa fiatal, néhány iskolai egyenruhás gyerek. Hol vagyok? Mit keresek én itt egyáltalán? A nedves levegő bekúszott a kabátom alá. Utáltam.

A lakás hideg volt, de nagyon hangulatos. Olyan brit. Itthon ilyen sincs. Pár óra múlva elindultunk megkeresni a Tescót, de eltévedtünk. Kavarogtunk a tök egyforma házak között, én pedig szoktattam magam a gondolathoz, hogy ezentúl ez lesz az otthonom. Valóban egyszer majd olyan otthonosan fogok itt mozogni, mint a saját városomban? Kizárt dolog. Elmentünk egy ovi mellett, mondtam a kislánynak, hogy ide fog majd járni (nem oda járt végül.) Elmentünk az iskola felhajtója mellett is, de az fel sem tűnt. Majd nagy nehezen meglett a Tesco, ahová az elkövetkező három évben még nagyjából ezer alkalommal látogattunk el. De lehet, hogy többször.

Később, sokkal később, amikor heti rendszerességgel jártunk a Byres roadon és a Hillhead metróállomásnál, minden alkalommal eszembe jutott az első nap. A nedves levegő, a kimerültségtől nyöszörgő kisgyerek, és a riadalom. Mindig mosolyognom kellett rajta. A félelem elmúlt, a gyerekek kinyíltak. Majdnem ugyanannyira ismertem a várost, mint az otthonomat, és majdnem ugyanannyira szerettem is.

Nézd csak, mondtam ilyenkor mindig magamnak. Látod? Már nem is félelmetes.